Érzelmi kötvények a csatolt elmélet szerint

Hogy a ragaszkodó kötelékeink elősegítik a kötődést, gondoskodást és közelséget

A ragaszkodási elmélet szerint a ragaszkodó kötődés a kapcsolódási viselkedés olyan formája, amelyet egy embernek a másik felé tart. Talán a legszembetűnőbb példája egy szerető kötődés, hogy a szülő és a gyermek között. Más példák közé tartozik a romantikus partnerek, barátok és más családtagok közötti kapcsolat.

Érzelmi kötvény kritériumai

John Bowlby pszichológus leírta ezt a kifejezést, amikor kifejlesztette a rendkívül befolyásos attachment elméletét .

Bowlby szerint, amikor anya válaszol a gyermekének szükségleteire, erős gyengeség kötődik. Ez a kötés integrálódik a gyermek személyiségébe, és alapul szolgál minden jövőbeli kapcsolattartáshoz.

Később Bowlby kollégája, Mary Ainsworth öt kritériumot írt ki a szeretetteljes kötvényekről:

1. Az érzelmi kötések tartósak, nem átmenetiek. Gyakran hosszú ideig tartanak és elviselik ahelyett, hogy eljövök és megyek.
2. Az akciós kötések egy adott egyénre koncentrálódnak. Az emberek erős érzéseket fűznek a kapcsolatok és a szeretet felé bizonyos emberek életükben.
3. A ragaszkodó kötelékben rejlő kapcsolat erős érzelmi jelentőséggel bír. Ezek a szeretetteljes kötvények nagy hatással vannak azoknak az életére, akik osztoznak velük.
4. Az egyén a kapcsolatot és a közelséget keresi azzal a személlyel, akinek szeretője van. Vágyunk arra, hogy fizikailag közel álljunk azokhoz az emberekkel, akikkel együtt érezzük a szeretetet.

1. Az önzetlen elválás az egyéntől szorongással jár. Amellett, hogy közelséget keresnek, az emberek felborulnak, amikor elválnak azoktól, akikhez kapcsolódnak.

Ainsworth azt javasolta, hogy egy hatodik kritérium - a kényelem és a biztonság iránti igényt keresve - a ragaszkodó kötődést igazi kötődési viszonyává változtatta.

_Forrás:

_{Bowlby, J. (2005). Az Érzelmi kötvények készítése és megszakítása. Routledge Classics.}

_{Bowlby, J. (1958). A gyermek nyakkendője az anyjához. International Journal of Psychoanalysis, 39 , 350-373.}

_{Ainsworth, MDS (1989). A csecsemők után járó kiegészítők. American Psychologist, 44, 709-716.}